jans

Hallottam a garázsajtó csukódását, gyorsan befejeztem a fözést és átöltöztem a vacsorához. Semmi. Egyszerüen be sem köszöntél, hanem felmentél a dolgozószobába. A születésnapom volt. Majd nemsokára megjelentél a kedvenc mosolyommal az arcodon, valamit a hátad mögé rejtve köszöntöttél fel. A valamit persze azonnal látni akartad rajtam, így a vacsora is böven kihült. Szerettem a meglepetéseidet. Este, amikor Firenzében a Diana parkban sétáltunk. Emlékszel? Langyos szellö fújt, az emberek már hazafelé siettek, mi csak ültünk egy padon, fogtuk egymást kezét és hallgattuk a vízesés dallamos csobogását. Átkaroltál, megpusziltad a nyakam, és édesen becézgettél. Sosem értettem az anyanyelved, nekem túlságosan pörgös. Pedig egykor tanultam is. Közelebb hajoltál, vártam a csókod, de te finom puszit nyomtál a homlokomra. Mindig úriemberként viselkedtél. Sehol nem hoztál kellemetlen helyzetbe. Az elsö csókunk még aznap este a szállodában történt. Mivel nem voltunk házasok, külön kellett aludnunk, hivatalosan. Persze ez egyikünket sem érdekelte. Átjöttél egy üveg borral, két pohárral kedvcsinálónak. Nagyon vágytam rád, amint átöleltél megcsókoltál. Nem eröszakosan, éppen csak simogattad az ajkaiddal az ajkaimat. Szüzies volt. Aztán finoman birtokba vettél, de a karjaiddal tartottál, mert remegtem az érzéstöl. Már nem tudom ki gombolta ki a ruhámat, fontosabb volt, hogy újra érezzelek. Az elsö voltál az életembe, tudtam, hogy rád várok, de megérte. Vigyáztál rám, odafigyeltél minden részletre, és esetlenségemben bátorítottál. Cserébe öszinte, érintetlen szerelmet kaptál.

Fekete kavicsok között szórom a homokot. Hullámok jönnek- mennek, mindig kicsit mélyebbre sodorva az érzéseimet. Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé. Amióta meghalt nem mozdultam ki. Tavaly még.,.Együtt keressük a tenger kincseit, kevés van, az is csalóka. Látomásként ölel át, hirtelen vesztettünk el mindent, amit szent ereklyeként öriztünk. Egy csoda virágzása örökké él. Az övé volt, neki adtam. Kaptam cserébe gyengéden izzó ölelést, a pokol tornácán. Kevés volt. Az élete kellett. Megkaptam. Tokkal- vonóval, koporsóban. Nem így képzeltem el a jövöt. Így is velem van, akármikor. De nem úgy. Ahhoz be kell hunyni a szemem. Akkor a sziklákon is behunytam, amikor végigsimitva az arcom megkérdezted. Igent mondtam. Az édes ölelésed tompán megbillentett. Próbáltam megkapaszkodni, te tartottál, sikertelen. A fekete kavicsok helyett már szürkék, barnák és sárgák jönnek. Néhány kisgyerek vödörbe halmozza drága kincsét. Akár a miénk is lehetne, de neked nem kellett. Önzö ösztönlény voltál, az evolúció csúcsa. Hitted. Szeretlek ezért is. Ugyanúgy gondolkodunk, lélegzünk, csúfolkodunk. Csak te halálra ítélted magad aznap. A habokra bíztad a jövönket. Köszönöm ezúton.

A múlt. Egy széles fogalom. Érthetetlen mozdulatok, élhetetlen közjátékok. Révedezö tekintet, olvadó mosoly, félszeg próbálkozás. Elvetemült voltam, vak és gyenge. Belémrúgott hirtelen ez az érzés, oda mindenem. Egy élet. Kár a folytatáson rágódni, nincs értelme. Egy ember, ö a minden, ö az alkotó, a teremtö, a pusztító. Amit valaha is adott, ereklyeként örzöm, de mit is adott? Nagyjából semmit, amivel tovább húznám, mint egy görcsös vízcsepp az ablakon. Egy mosoly. Semmi. Egy érintés, még ma is beleborzongok. A kémia az müködik na. A tekintete volt az igazi. Gyönyörü szempár, játékos. Bárcsak újra láthanám, érezhetném. Soha nem fogom már. Meghalt. Volt egy utolsó gyenge szikra, de abban minden szertefoszlott. Megértettem. Megkerestem gyorsan a helyem, azt ahová való vagyok, azt ahol a hiányom szembeötlö lett. Nem erre születtem, nem erre a szenvedélyre számítottam. Kell keresnem egy fájdalommentes átjárót a két szegmens között. Nem lesz tudom. Fájni fog, de nagyon, és nekem kell, hogy fájjon. Csak egyszer szeretném szeretni ennyi talán nem bün. De ha mégis, számomra az élet is az. Esedezve érintetlenül várni, amíg megkóstol, amit egyböl lakoma követ. Az élet egy nagy zabálás úgyis. Gyengéd zabálás.