jans

A múlt. Egy széles fogalom. Érthetetlen mozdulatok, élhetetlen közjátékok. Révedezö tekintet, olvadó mosoly, félszeg próbálkozás. Elvetemült voltam, vak és gyenge. Belémrúgott hirtelen ez az érzés, oda mindenem. Egy élet. Kár a folytatáson rágódni, nincs értelme. Egy ember, ö a minden, ö az alkotó, a teremtö, a pusztító. Amit valaha is adott, ereklyeként örzöm, de mit is adott? Nagyjából semmit, amivel tovább húznám, mint egy görcsös vízcsepp az ablakon. Egy mosoly. Semmi. Egy érintés, még ma is beleborzongok. A kémia az müködik na. A tekintete volt az igazi. Gyönyörü szempár, játékos. Bárcsak újra láthanám, érezhetném. Soha nem fogom már. Meghalt. Volt egy utolsó gyenge szikra, de abban minden szertefoszlott. Megértettem. Megkerestem gyorsan a helyem, azt ahová való vagyok, azt ahol a hiányom szembeötlö lett. Nem erre születtem, nem erre a szenvedélyre számítottam. Kell keresnem egy fájdalommentes átjárót a két szegmens között. Nem lesz tudom. Fájni fog, de nagyon, és nekem kell, hogy fájjon. Csak egyszer szeretném szeretni ennyi talán nem bün. De ha mégis, számomra az élet is az. Esedezve érintetlenül várni, amíg megkóstol, amit egyböl lakoma követ. Az élet egy nagy zabálás úgyis. Gyengéd zabálás.