jans

Fekete kavicsok között szórom a homokot. Hullámok jönnek- mennek, mindig kicsit mélyebbre sodorva az érzéseimet. Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé. Amióta meghalt nem mozdultam ki. Tavaly még.,.Együtt keressük a tenger kincseit, kevés van, az is csalóka. Látomásként ölel át, hirtelen vesztettünk el mindent, amit szent ereklyeként öriztünk. Egy csoda virágzása örökké él. Az övé volt, neki adtam. Kaptam cserébe gyengéden izzó ölelést, a pokol tornácán. Kevés volt. Az élete kellett. Megkaptam. Tokkal- vonóval, koporsóban. Nem így képzeltem el a jövöt. Így is velem van, akármikor. De nem úgy. Ahhoz be kell hunyni a szemem. Akkor a sziklákon is behunytam, amikor végigsimitva az arcom megkérdezted. Igent mondtam. Az édes ölelésed tompán megbillentett. Próbáltam megkapaszkodni, te tartottál, sikertelen. A fekete kavicsok helyett már szürkék, barnák és sárgák jönnek. Néhány kisgyerek vödörbe halmozza drága kincsét. Akár a miénk is lehetne, de neked nem kellett. Önzö ösztönlény voltál, az evolúció csúcsa. Hitted. Szeretlek ezért is. Ugyanúgy gondolkodunk, lélegzünk, csúfolkodunk. Csak te halálra ítélted magad aznap. A habokra bíztad a jövönket. Köszönöm ezúton.